A vezetés nem film. Hanem egy élmény. Élmény – csak szar (oppardon). Mert az ember nem születik Palik Lászlónak – ellenben azzá lesz –, nem diadalmaskodik sivatagi szekondhend versenyeken, és nem „benyázik”, hanem rendesen ki tudja mondani azt, hogy benzin. Az ember születésénél fogva normális. Általában. Ám mindettől függetlenül ma már minden csecsemő kétszeres hatású nedvszívó pelenkájában ott csillog a slusszkulcs, ami egyébként a szájában olvad és nem a kezében. Autózunk, bizony, barátaim, ha kell, ha nem. A kétüteműek cifra nyomorúságát preferáló szocializmusban az olyan sokat gúnyolt és megvetett amerikánus mobilizáció-mániát – amikor a postaládáig is Buickján hajtat a külvárosi honpolgár – jobbról gyors tempóban megelőztük.
És bizony, ma már tényleg nem ájul el senki, ha meglát egy Volgát, netán a Zaporozsec szobrát (na, jó, de: a kuriózum megpillantása jogán). A biciklit meg hagytuk inkább a fűfüsttől mániákusan vigyorgó hollandusokra, pedig, esküszöm, jók voltunk ebben az ügyben. Azért az útmentén ittasan tologató és feltétlenül kivilágítatlan üzemmódban még manapság is világelsők vagyunk. És mindhiába tüntetnek a kerekesek a pesti belvárosban a gyűrűbe érő autósok árja között, mink röptetjük és kikacagjuk azt, akinek nincs meg mind a négy kereke, és kapcsoljuk az ötödik sebességet.
Már ha tudjuk. Mert az utak, azok valahogy nem akarnak lépést tartani a fejlődéssel – még hogy új 10-es, még hogy sztrádák, még hogy még hogy. Az előretolt környezetvédő-hadtestek nagy szakértelemmel vágják el a fővárosba jutás minden lehetséges közútját, az ürömi lámpával súlyosbított és Pilisvörösvárig rendszerint megmerevedő 10-es (és még utána nem is nincs beüzemelve a zsír új lakópark villanyrendőre, jaj), mondván, tessék gyalogolni, biciklizni vagy tömegesen közlekedni. Vonaton persze, naná, nem ám busszal. Csakhogy ez nem lehetséges. Mert a 10-es út népe jelentős mennyiségben Pesten talált munkát – és nagyon megbecsüli, hogy egyáltalán van neki ilyen –, nem merő hobbiból, szuicid hajlamainak engedelmeskedve ül kocsiba – nem egyszer kicsiny, viháncoló utódival egyetemben, illetve pontosabban iskolailag vagy óvodailag, merthogy oda kell transzportálnia a kismiújságjait –, hanem mert muszáj. És másfélórás küzdelem után könny csorog arcán, mert Piliscsabától csak Solymárig jutott, és a pontos érkezés reménye szétoszlott benne, mint mikor egy technokolozott tuning Lada puzzle-várként hull darabjaira. Tudom, láttam. Pláne, hogy átéltem.
Átéltem azt is, hogy röpke távon a cserélődő hazai autópark (téves) okán minden új tulajdonos minimum formaegyes széftikárnak gondolja a verdáját, amivel kényszeresen mindent és mindenkit meg akar előzni, vele szemben körelőnybe kerülni (vagy legalább elütni). A mentalitás alkalmasint a többsávos utakon érzékelhető és érhető tetten, esetünkben a Csabai emelkedőn, miszerint nehogy má’ megelőzzenek, vagyis a korábban a belső térfélen tötyögő jármű, amint mellé érünk, azonnal gázt ad, mutatván, lóerős a kocsi, kicsi köcsög, húzzál el. És elhúz.
Akadnak persze kivételek, akik nem ilyenek, de ezek jelentős többségében a neonszínű hölgy-kisautók soppingolós kuncsaftjaiból verődnek össze, hozzájuk csapódnak még a kiskalapos Suzukis (régi Swiftes) öregurak, akik körültekintő alapossággal lassulnak, ám a kormányzásról és a negyedik (sőt: ötödik) sebességfokozat létezéséről nincs információjuk. S természetesen arról sem, hogy a forgalomban vannak béemvés-merdzsós (ázsiai terepjárós), kopaszra nyírt általános iskolai napközis tanárok és könyvtárosok, akik a tanításban és a könyvkölcsönzésben (itt nincs megbocsátás napja) szerzett idült embergyűlöletüket a közlekedésben vezetik le. Éppen olyan áldozatokat pécézve ki, akik neonszínű kiskocsikkal vagy pörge kalapban – és vélhetően az anyósülésre akkurátusan elegyengetett autós kézitáskával – foglalnak helyet a volán mögött. De tulajdonképpen bárkit.
A közközlekedés egyre veszélyesebb, pedig nem történik meg az olyan baleset minden nap, amikor is az egyik barátom egy, az előtte kettővel haladó autó tetejéről az úttestre csosszant és önálló forgalmi életet élő hűtőgéppel koccant – a kárfelmérők nagy megrökönyödésére. Hiába rajzolta le, és mondta, itt mentem én, így jött a hűtő, alig hittek neki. Szintúgy ténykérdés, hogy elszabadult háztartási berendezések viszonylag ritkán futják az ámokot, helyettük azonban, sajnos, akad elég más (sofőr), aki egész életének sikertelenségét és keserűségét a forgalomban vezeti le. Erre mondják, hogy ma azért olyan a közlekedési morál, amilyen, mert a közállapotok is olyanok, ugyebár.
Szerencsénkre azonban az üzemanyag-árak alakulása a kedvet szegi. Mert ne gondolja senki, hogy a csökkentett benzinár mindig úgy marad, és egyszer csak elapadnak az ukrajnai források is, amikor annyi a mátészalkai Ewingoknak és a gyorsulási versenyeknek, jöhet a nehézvíz (mint radioaktív hajtóanyag), vagy a ciános Tisza, mint lehetőség.
Nincs más megoldás, legjobb, ha otthon maradunk, és, teszem azt, olvasgatunk. Mondjuk, könyvet. Mondjuk, egy autogén tréningről szóló szakirodalmat. Értik? Autó-gén.
Sztyeppei Sztyopa
Esztergom
